Zeneajánló: Tsushimamire

つしまみれIgazán fantasztikus és őrült zenét ajánlok. Vidám, vicces, pörgős, élettel teli: ez a Tsushimamire (つしまみれ).

Legrövidebben úgy tudnám összefoglalni, hogy olyan, mint a Primus japán csajpunkváltozatban. Még kicsit hasonlít is a zenéjük, továbbá mindkét banda vicces, pörgős zenét nyomat, zömmel idióta ésvagy bizarr szövegekkel. Gyakran kajákról. És nem mellesleg kurva jók, minden tekintetben. Sokféle zenei stílusból képesek építkezni, például van példa ugyanazon a dalon belül ska-ra és metálos hörgésre. Van súlyos, doom metal-szerű riffekből (közben vékonyhangú lányének) felépülő daluk is, mely riffeket (már megint) primusos ökörködések szakítanak meg. Vagy a véradó-dal a bluesrockja. A messiást már be sem merem linkelni, az a szám tisztára Monty Python.

つしまみれまみれ

Oké, a fentiek alapján alapján zeneileg nem mindig punk, de attitűdben igen :) Persze-persze, a szövegekből nem sokat értek, de interjúkból meg amerikaiturnés koncertfelvételeken hallható felkonferálásokból szintén sokat meg lehet tudni. Például az egyik kedvencem, az “Agyam gyümölcstorta” című szám zeneileg pl meglehetősen emlékeztet egy bizonyos Primus-dalra, de itt a dalszöveg a “gyümölcstorta” (értsd: a saját agya) elfogyasztására szólít fel. (a lenti első koncertvideóban 14:20-nál kezdődik, jó kis zúzós szám). Ja igen, van egy PowerPuff Girls EP-jük is. Véletlenül  úgy alakult, hogy csináltak zenét a sorozathoz.

A nagyon hülye hangzású neve a zenekarnak egyébként úgy született, hogy random összedobáltak betűket (ojrópaiértelemben: szótagokat) a zenekar tagjainak a neveiből. De további össze-vissza csapongás helyett inkább itt van néhány videó, elsőnek pár koncertfelvétel, melyeket nézni is érdemes, ahogy zúznak. Főleg a ritmusszekció pörög fel nagyon, és nem mondom meg, melyik videóban indítja az énekesnő az egyik dalt úgy, hogy a közönséghergelés után hanyattfekvős-stagediving közben kezd el játszani a gitárján. Mondom, hogy punk!

Ezeket a fentieket most kábé véletlenszerűen dobáltam ide, mert a zenekar annyira jó, hogy akár mindent meg lehetne osztani. Ajánlom továbbá mindenki figyelmébe a zenekar énekesnőjének youtube csatornáját, benne  hivatalos videoklipekkel és koncertfelvételekkel. Érdemes megnézni.

És akkor most, hogy ilyen szépet írtam a zenéjükről és dalszövegeik témáiról, a végére öniróniától nem teljesen mentesen berakom a J-POP c. számot (de előtte küldeném az SNS c. dalt minden facebook-függőnek… ha online megtalálható lenne, haha :)

Vigyorogva bólogatós zenehallgatást kívánok.

(a képek a zenekar hivatalos ottlapjáról meg a lastfm.jp-ről vannak)

#napizene

Mostanában úgy alakult, hogy kénytelen voltam sokszor webről hallgatni zenét, mint az állatok (pölö youtube meg bandcamp). Aztán rájöttem, meg kéne osztani ilyesmi dolgokat, de a “rendes” blogot (ön most itt áll) nem akarom teleszpemmelni vele.
Más megoldás kell.
Wordpress nem enged egy telepítéshez két blogfolyamot. Új WordPresst nem akartam telepíteni, bár elférne, csak túlzásnak tartom a dolgot. Megoldás: WordPress Multisite.
Aztán rájöttem, ennek a belövése már létező bloghoz is túl sok melóval, fejfájással és hibalehetőséggel járna, annyit meg nem ér a dolog.
Végül “szarjunk bele” felkiáltással Tumblr alapon hoztam létre, az úgyis a megosztásra van kihegyezve, így azzal lesz a legkevesebb meló.

Tehát, a hosszú és unalmas bevezető után bemutatom a napi zenét kínáló mellékprojectemet:

napizene.neuromancer.hu

Tervek: igyekszem napi legfeljebb egy dolgot kirakni. Ezt többé-kevésbé minden (hétköz)nap. Távlati tervek nincsenek, tart, ameddig tart, hosszabb szünetek benne lehetnek a pakliban. Két-, több részes videókat minden bizonnyal egybe számolok majd :)
Néha érdekességeket is írok a megosztás mellé. A posztok zömmel véletlenszerű időpontban mennek majd ki (automatizált módon).

Az elején sok-sok Les Claypool-os/Primusos ökörködésre lehet számítani.
Azzal is kezdek.

Milyen jeles események történtek még az új sideblog indulása mellett a történelemben ezen a napon (a wikipédia nyomán)?

Olyan nagy horderejű események, mint Bligh kapitányék partot érnek, miután a Bounty-ról csónakbapakolták őket a lázadók, a bourbon-whiskey születése, a győri csata, Charles Babbage kiadja a tanulmányát a differenciálgépről, Hawaii annektálásának hivatalossá tétele, Párizs eleste a második világháborúban, a rosswelli “UFO-baleset”, megalakul az Európai Űrügynökség elődje, a Vatikán megszűntette a tiltott könyvek jegyzékét, és ugyanabban az évben lövik fel a Mariner 5-t és teszteli a népi Kína az első hidrogénbombáját. Idén pedig az első kilenc percet (bekapcsolható angol és kínai felirattal) kirakták a netre a Ghost in the Shell: Arise első részéből.
Kawabata Yasunari, valamint Che Guevara és Donald Trump születésének, illetve Jerome K. Jerome, Jorge Luis Borges és Henry Mancini halálának évfordulója. Ma van a véradók világnapja, a Falkand-szigeteki felszabadulás napja.

Metal Portishead

Nem, ezt tudtommal nem csinálta meg senki, pedig mekkora lenne.

Kitaláltam, hogy lehetne meglepően, de egyszerűen és nagyszerűen feldolgozni a Portishead egyik, még a saját életmű vonatkoztató rendszerében is a depresszívebbek közé tartozó számát. Azt, ami a Third albumot és általában az album turnéján a koncerteket zárja.

Threads.
Doom-metal változat.

Élőben az igazán hatásos, mert a végén nem keverik le az éneket, bár nekem az egész szám alatt a hideg futkosott a hátamon a koncerten.

Na, de mire is gondoltam feldolgozásnál?

A gitáralapot, amivel indul a szám picit gyorsabban játsza egy mélyebbre hangolt basszusgitár, alatta valami feszes dobalappal (bár az gyakorlatilag maradhatna is tempóállítással, persze).
Maga a gitár meg halkan, és nem ilyen hosszan bele-belenyígna ebbe, az eredeti változat szintivonósai helyett.

A refrén alatti zúzáson (I’m always so unsure…) viszont épp lassítanék, és hangyányit elnyújtanám, főleg az éneket. Nem a szavakat, inkább a köztük a szünetet. Ami megmaradna nőinek, csak nem szopránnak, és a refrénnél picit hörögni is lehet, de főleg a végén, ahol eredetiben sírós kiáltozás (I’m tired, I’m worn) van. Nem annyira durván, mint a Gallhammeres lányok, de hogy japán példánál maradjak, mondjuk ahogy a Gonin-ish énekesnője csinálja néha (nem itt, de itt is elég ijesztő hangokat tud néhol). A finálé ennek megfelelően ilyen egyszerre erős, súlyos, zúzós, másrészt valamennyire visszafogott (tehát ne például Dream Theater-i teatralizmusra és gitárvirtuózkodásra gondoljunk), dübörgő Adrian Sherwood-i dubos, picit iparizajos basszusokkal.
Gitárszólót mellőzhetjük.

Csak, hogy még jobban segítsek elképzelni, kábé mire is gondoltam: legjobban talán a Rollins Band játszaná el ezt a változatot.

Szinte hallom, ahogy döbörög.

Az amerikai Tetovált lány főcíme

Általában nem foglalkozom nem-amerikai filmek amerikai remake-jeivel, főleg azért, mert az esetek nagy részében nagyon rosszak. De nem csak azért rosszak általában, mert sokat kivesznek az eredeti olyan tulajdonságaiból, értékeiből amik azokat jó, vagy figyelemreméltó filmmé tették. Ironikus módon amik miatt remake-re érdemesnek gondolták halivúdban az eredetit.

A Fincher-féle Tetovált lánnyal (ami ráadásul eleve könyvadaptációnak adaptációja, ráadásul eredeti svéd helyszínekre mentek forgatni, eredeti nevek meghagyásával, ami végülis jól is elsülhet) kapcsolatban sem tudok nyilatkozni, főleg azért, mert itt még be sem mutatták, tehát nem láttam a filmet. De a Trent Reznorék szintén kiválóra sikerült Led Zeppelin-feldolgozására komponált, nyomasztó hangulatú, kicsit H.R. Giger esztétikáját idéző főcím önmagában is nagyon hatásos, függetlenül attól a film milyen (lesz). Szemfülesebbeknek (akik ismerik a filmek alapjául szolgáló Milleniun-trilógiát) pláne, sok utalás el van rejtve az egész történetre, szereplőkre vonatkozóan.

Kéretik teljes képernyőn (és ha van mód, HD-ban, lenti embedben be van kapcsolva) nézni Lisbeth Salander rémálmát.

Megjegyzések:

  • Korábbi, kevésbé nyomasztó hivatalos animáció is létezik a dalhoz (filmelőzetes?).
  • főcím készítőjével készült interjúban nagyon sokat elárul a szimbolikájáról az ott látható képeknek, és hogy jött létre az egész buli. Figyelem, aki nem ismeri a teljes trilógiát inkább ne olvassa el, sokat elárul a későbbi történetből! (megj: az interjút már a blogbejegyzés megírása után, de publikálása előtt olvastam)
  • Ajánló: Morita Doji

    Morita Dōji (森田童子) első albumára véletlen akadtam rá, akkor még semmit nem tudtam sem a szerzőről, sem az album keletkezési körülményeiről, de nagyon nem bántam meg, hogy meghallgattam. Azóta egyik kedvencem. Rögtön megfogott a zene melankolikus hangulata, amihez nagyon illik Morita énekhangja. Az egész albumot (aminek a címe Good Bye (グッド・バイ), angolul) belengi valami távoli szomorúság és magány érzete, a töredékek amiket értettem is ezt támasztják alá. De az egész zene valahogy furcsán nyugtató hatású.
    Aztán ott az utolsó dal, aminek címében is (amit kizárólag hiraganával írt, azt hiszem, ez fontos) a barátjától köszön el (さよなら ぼくの ともだち – Ég veled, barátom)

    Később olvastam utána, hogy az egész albumot egy barátja halálára inspirálta, (Morita zenei karrierje végső soron így kezdődött), így sok minden értelmet és újabb mélységet nyert, főleg az album fentebb említett lezárása. Morita Doji (akinek az arcát mindig hatalmas hajzuhatag és óriási sötét szemüveg takarta el) hat stúdió- és egy koncertalbumot adott ki (mind kiváló), mielőtt 1983-ban teljesen visszavonult a zenei világból és a nyilvánosságtól.


    地平線 (Chiheisen)

    A zenéjét pszichedelikus folknak vagy acid folknak is nevezik, bár én nem igazán nevezném pszichedelikusnak (van gyűjteményem korabeli japán pszichedelikus rockból, Morita Dojira is így találtam rá). Az egész, mint fentebb is írtam, melankolikus, lágy, lassú, gyakran csak az ő (kritikákban leginkább éterinek nevezett:) hangja és gitár/zongora, pici vonós vagy időnként (visszafogott) nagyzenekari kisérettel és kórussal végig szinte kizárólag akusztikus hangszerekkel. Az egész életmű zseniális, mély, sajnálatos módon ismeretlen és alulértékelt, mindazonáltal melegen ajánlott.


    ぼくたちの失敗 (Bokutachi no Shippai – ezzel a dallal fedezték fel újra Moritát, mikor a kilencvenes évek elején egy szappanopera főcímdala lett)

    Érdekesség: a kilencvenes évek elején három japán zenész összeállt, és kiadott egy albumot, amin kizárólag Morita Doji dalok szerepeltek, időnként noise elemeket alákeverve. Mivel engedélyt elfelejtettek kérni a dalok felhasználására, így meglehetősen hamar eltüntették a boltok polcairól a lemezt (interneten persze van… sőt, itt az elsőként beillesztett dal Slap Happy Humphrey-sítve.)

Chris Cunningham gyönyörű bizarr világa

Chris Cunningham egy brit rendező, legismertebb munkái a híres, bizarr Aphex Twin videoklipek, vagy Madonna Frozenje, bár itt valószínűleg kevesebben tudják, hogy a klip az ő műve.

A legjobb (és talán legemészthetelenebb) munkái a Warp és Ninja Tune kisérletezgetőbb zenéihez köthetők, főleg Aphex Twinhez, akinek a zenéjére kisfilmeket is készített. Természetesen reklámfilmesként is jegyzik, youtube-on vannak reklámok, amiket ő rendezett. Egy darabig dolgozott a még mindig (de már nélküle) készülő Neurománc mozifilmen is, William Gibson szerint ő lett volna a legalkalmasabb a rendezésre, (szerintem is), ezek után a videók után remélem más is úgy gondolja majd, hogy kiválóan meg tudta volna ragadni a regény hangulatát.

Összedobtam egy videomixtape-et néhány munkájából, kicsit erősen indít, de aztán Madonna és Portishead lenyugtatja az idegeket. Hogy utána a Squarepusher kisfilm gyanútlanul érje az embert. Szerepel még Björk, még több Aphex Twin, és a mester legújabb munkája, a nemrég elhunyt Gil Scott-Heron új albumáról a New York is killing me tízperces videoremixe. Gondolkoztam, hogy berakjam-e a Rubber Johhny kisfilmet, végül ott figyel a végén. A teljes mixtape valamivel több, mint egy óra.

Egészben, megszakítás nélkül, lehetőleg sötétben és egyedül nézd, úgy hatásos :) (Figyelem! Nyugalom megzavarására alkalmas képi és hanghatások lehetnek az alábbi videofolyamban!)


Teljes tracklist (ahol nincs első helyen előadó feltüntetve, ott saját kisfilmről van szó)

  1. Aphex Twin: Come to Daddy (1997)
  2. Autechre: Second Bad Vilbel (1996)
  3. Monkey Drummer (zene: Aphex Twin: Mt Saint Michel + Saint Michaels mount) (2001)
  4. Madonna: Frozen (1998)
  5. Portishead: Only You (1998)
  6. Squarepusher: Come on My Selector (1998)
  7. Aphex Twin: Windowlicker (1999)
  8. Leftfield and Afrika Bambaata: Afrika Shox (1999)
  9. Björk: All Is Full Of Love (1999)
  10. Gil Scott-Heron: New York Is Killing Me (Chris Cunningham remix) (2010)
  11. Flex (zene: Aphex Twin) (2000)
  12. Rubber Johnny (zene: Aphex Twin: Afx237 V7) (2005)

Radio Pyongyang: Kommunista funk és agitprop-zene Észak-Koreából

This is Radio Pyongyang of the Democratic People’s Republic of Korea

radiopyongyang

Néhol olyan, mintha az ötvenes években lennénk. Néhol olyan, mintha valami messzi japán falucska művházában üzemelő egyetlen karaokebárjában a hetvenes években, ahol csak enka van. Néhol mint az előző, csak ma. Néhol teljesen rajzfilmzeneszerű. Leginkább teljesen valószerűtlen. Zene Észak-Koreából.

A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság ugye meglehetősen elzárt hely kulturálisan is, ahol megy a Kim család istenítése és ahol a sztálinizmus dívik, csak Népek Atyja helyett Kedves Vezérrel. Az ország mindennapjainál tán csak a kortárs kultúráról tudunk kevesebbet. Nem igazán engednek be külföldieket az országba, és nem igazán jut ki onnan semmi ami nem hivatalos politika.

Nos, Christiaan Virant, hong kongi születésű pekingi zenész járt ott. És készített felvételeket a Phenjani Rádió (angolosan és más átírásban Radio Pyongyang) műsorairól, élő koncerteken/felvonulásokon, az állami televízióból, és az ezekből és a ritka cd-ken megjelent zenékből készített kollázst aztán cd-n is megjelentette.
Nyilván az előadók és dalcímek ismeretlenek, de van itt minden sztálinoperától kezdve népdal jellegű éneket kísérő funkig, ballada, diszkós induló, forradalmi rock és gyerekdalok, szintipop, és éljen a Kedves Vezér! és dzsucse minden mennyiségben.

Érdekes hallgatni való így is. Hát még ha a szövegeket is érteném az angol rádióbejátszásokon túl…

A koreai nép szívét büszkeség tölti el, hogy Kim Dzsong-il a vezetőjük.

Végezetül pedig egy videó, ahol KNDK-s propagandavideók (Kedves Vezér, felvonulások és egyéb tömegrendezvények stb) vannak összevágva kis funkyzenével. Mert vicces így együtt. Bár némelyik menetelős képsor még így is inkább ijesztő.

Zene: Jimmy “Bo” Horne: Dance Across The Floor

Az album letölthető a borítóra (a képre, ott fenn) kattintva.

További olvasnivaló: Proibidão C.V: betiltott gengszterbanda-funk Rio de Janeiro-ból

Neurománcfilm készülőben nyálas főszereplővel

Szopás. Ugyan már szállinganak a hírek (én először most a magyar cinematrixon láttam), hogy biza’ végre készül a film a Neurománcból. Case-t Hayden Christensen játsza majd, ó irgalom atyja ne hagyj el. Case egy kiégett, lepukkant konzolzsoké bazz nem nyálas proto-darthvader! Nem tudom kinek a képzeletében milyen külsővel él Case, de nálam a könyv utalásai alapján egy eléggé lehasznált arcú tag alakuló borostával, beesett szemekkel (ó, azok a drogok) meg ilyenek. :) Nomeg kevésarcú tiniidolunk nem tudom hogy hogy adná vissza a megkeseredett, bekattant és cinikus figurát ami Case… Reméljük Molly-t nem Charlize Theron játsza (Aeon Flux-filmadaptációba kicsit karakteresebb arcú és úgy általában színésznőt rakhattak volna, asszem ezt emlegettem anno a blogon, az alapján akár itt is szerepelhetne. Vagy valamelyik új tehetségtelen szőke üdvöske akiket újabban felkaptak. Jaj. Nem kéne.)
Rendezni sajnos nem Chris Cunningham fogja, pedig nagyon kíváncsi lettem volna rá, tuti kurva jó cuccot hozott volna ki belőle. Őt csak azért említem meg, mert évekig úgy volt, hogy ő fogja megcsinálni a filmet (amikor pár éve megint úgy volt, hogy lesz film), mellesleg Gibson is hasonló véleményen van velem (azaz wikipedia szerint ő egyenesen azt nyilatkozta, hogy egyedül őt tartja képesnek megfelelően megcsinálni a filmet). Ha valaki nem is ismeri a nevét, a faszi elsősorban videoklip rendező (mint az is aki elvileg most megcsinálja a filmet), akinek gyakorlatilag minden munkáját magasan jegyzik vagy kult státusa van bármennyire hülye kifejezés ez. Ha mást nem, Björk All Is Full Of Love-ját vagy Madonna Frozenjét gondolom mindenki látta, de az ínyenceknek az Aphex Twin-esek a leghíresebbek :] Come to daddy & tsai. Szerintem Gibson a Pattern Recognition-ben a fentebb említett Björk klipre utal Cayce (a főszereplő) filmrendező barátjának bizonyos kliphez használt robotlányalkatrészeivel, meg szerintem maga a karakter is legalább részben Cunningham-inspirált, például a munkáira utalások alapján :)
Na, a Neurománc-film kesergőből jó kis Cunningham-reklám lett :D