Zeneajánló: Tsushimamire

つしまみれIgazán fantasztikus és őrült zenét ajánlok. Vidám, vicces, pörgős, élettel teli: ez a Tsushimamire (つしまみれ).

Legrövidebben úgy tudnám összefoglalni, hogy olyan, mint a Primus japán csajpunkváltozatban. Még kicsit hasonlít is a zenéjük, továbbá mindkét banda vicces, pörgős zenét nyomat, zömmel idióta ésvagy bizarr szövegekkel. Gyakran kajákról. És nem mellesleg kurva jók, minden tekintetben. Sokféle zenei stílusból képesek építkezni, például van példa ugyanazon a dalon belül ska-ra és metálos hörgésre. Van súlyos, doom metal-szerű riffekből (közben vékonyhangú lányének) felépülő daluk is, mely riffeket (már megint) primusos ökörködések szakítanak meg. Vagy a véradó-dal a bluesrockja. A messiást már be sem merem linkelni, az a szám tisztára Monty Python.

つしまみれまみれ

Oké, a fentiek alapján alapján zeneileg nem mindig punk, de attitűdben igen :) Persze-persze, a szövegekből nem sokat értek, de interjúkból meg amerikaiturnés koncertfelvételeken hallható felkonferálásokból szintén sokat meg lehet tudni. Például az egyik kedvencem, az “Agyam gyümölcstorta” című szám zeneileg pl meglehetősen emlékeztet egy bizonyos Primus-dalra, de itt a dalszöveg a “gyümölcstorta” (értsd: a saját agya) elfogyasztására szólít fel. (a lenti első koncertvideóban 14:20-nál kezdődik, jó kis zúzós szám). Ja igen, van egy PowerPuff Girls EP-jük is. Véletlenül  úgy alakult, hogy csináltak zenét a sorozathoz.

A nagyon hülye hangzású neve a zenekarnak egyébként úgy született, hogy random összedobáltak betűket (ojrópaiértelemben: szótagokat) a zenekar tagjainak a neveiből. De további össze-vissza csapongás helyett inkább itt van néhány videó, elsőnek pár koncertfelvétel, melyeket nézni is érdemes, ahogy zúznak. Főleg a ritmusszekció pörög fel nagyon, és nem mondom meg, melyik videóban indítja az énekesnő az egyik dalt úgy, hogy a közönséghergelés után hanyattfekvős-stagediving közben kezd el játszani a gitárján. Mondom, hogy punk!

Ezeket a fentieket most kábé véletlenszerűen dobáltam ide, mert a zenekar annyira jó, hogy akár mindent meg lehetne osztani. Ajánlom továbbá mindenki figyelmébe a zenekar énekesnőjének youtube csatornáját, benne  hivatalos videoklipekkel és koncertfelvételekkel. Érdemes megnézni.

És akkor most, hogy ilyen szépet írtam a zenéjükről és dalszövegeik témáiról, a végére öniróniától nem teljesen mentesen berakom a J-POP c. számot (de előtte küldeném az SNS c. dalt minden facebook-függőnek… ha online megtalálható lenne, haha :)

Vigyorogva bólogatós zenehallgatást kívánok.

(a képek a zenekar hivatalos ottlapjáról meg a lastfm.jp-ről vannak)

#napizene

Mostanában úgy alakult, hogy kénytelen voltam sokszor webről hallgatni zenét, mint az állatok (pölö youtube meg bandcamp). Aztán rájöttem, meg kéne osztani ilyesmi dolgokat, de a “rendes” blogot (ön most itt áll) nem akarom teleszpemmelni vele.
Más megoldás kell.
Wordpress nem enged egy telepítéshez két blogfolyamot. Új WordPresst nem akartam telepíteni, bár elférne, csak túlzásnak tartom a dolgot. Megoldás: WordPress Multisite.
Aztán rájöttem, ennek a belövése már létező bloghoz is túl sok melóval, fejfájással és hibalehetőséggel járna, annyit meg nem ér a dolog.
Végül “szarjunk bele” felkiáltással Tumblr alapon hoztam létre, az úgyis a megosztásra van kihegyezve, így azzal lesz a legkevesebb meló.

Tehát, a hosszú és unalmas bevezető után bemutatom a napi zenét kínáló mellékprojectemet:

napizene.neuromancer.hu

Tervek: igyekszem napi legfeljebb egy dolgot kirakni. Ezt többé-kevésbé minden (hétköz)nap. Távlati tervek nincsenek, tart, ameddig tart, hosszabb szünetek benne lehetnek a pakliban. Két-, több részes videókat minden bizonnyal egybe számolok majd :)
Néha érdekességeket is írok a megosztás mellé. A posztok zömmel véletlenszerű időpontban mennek majd ki (automatizált módon).

Az elején sok-sok Les Claypool-os/Primusos ökörködésre lehet számítani.
Azzal is kezdek.

Milyen jeles események történtek még az új sideblog indulása mellett a történelemben ezen a napon (a wikipédia nyomán)?

Olyan nagy horderejű események, mint Bligh kapitányék partot érnek, miután a Bounty-ról csónakbapakolták őket a lázadók, a bourbon-whiskey születése, a győri csata, Charles Babbage kiadja a tanulmányát a differenciálgépről, Hawaii annektálásának hivatalossá tétele, Párizs eleste a második világháborúban, a rosswelli “UFO-baleset”, megalakul az Európai Űrügynökség elődje, a Vatikán megszűntette a tiltott könyvek jegyzékét, és ugyanabban az évben lövik fel a Mariner 5-t és teszteli a népi Kína az első hidrogénbombáját. Idén pedig az első kilenc percet (bekapcsolható angol és kínai felirattal) kirakták a netre a Ghost in the Shell: Arise első részéből.
Kawabata Yasunari, valamint Che Guevara és Donald Trump születésének, illetve Jerome K. Jerome, Jorge Luis Borges és Henry Mancini halálának évfordulója. Ma van a véradók világnapja, a Falkand-szigeteki felszabadulás napja.

Metal Portishead

Nem, ezt tudtommal nem csinálta meg senki, pedig mekkora lenne.

Kitaláltam, hogy lehetne meglepően, de egyszerűen és nagyszerűen feldolgozni a Portishead egyik, még a saját életmű vonatkoztató rendszerében is a depresszívebbek közé tartozó számát. Azt, ami a Third albumot és általában az album turnéján a koncerteket zárja.

Threads.
Doom-metal változat.

Élőben az igazán hatásos, mert a végén nem keverik le az éneket, bár nekem az egész szám alatt a hideg futkosott a hátamon a koncerten.

Na, de mire is gondoltam feldolgozásnál?

A gitáralapot, amivel indul a szám picit gyorsabban játsza egy mélyebbre hangolt basszusgitár, alatta valami feszes dobalappal (bár az gyakorlatilag maradhatna is tempóállítással, persze).
Maga a gitár meg halkan, és nem ilyen hosszan bele-belenyígna ebbe, az eredeti változat szintivonósai helyett.

A refrén alatti zúzáson (I’m always so unsure…) viszont épp lassítanék, és hangyányit elnyújtanám, főleg az éneket. Nem a szavakat, inkább a köztük a szünetet. Ami megmaradna nőinek, csak nem szopránnak, és a refrénnél picit hörögni is lehet, de főleg a végén, ahol eredetiben sírós kiáltozás (I’m tired, I’m worn) van. Nem annyira durván, mint a Gallhammeres lányok, de hogy japán példánál maradjak, mondjuk ahogy a Gonin-ish énekesnője csinálja néha (nem itt, de itt is elég ijesztő hangokat tud néhol). A finálé ennek megfelelően ilyen egyszerre erős, súlyos, zúzós, másrészt valamennyire visszafogott (tehát ne például Dream Theater-i teatralizmusra és gitárvirtuózkodásra gondoljunk), dübörgő Adrian Sherwood-i dubos, picit iparizajos basszusokkal.
Gitárszólót mellőzhetjük.

Csak, hogy még jobban segítsek elképzelni, kábé mire is gondoltam: legjobban talán a Rollins Band játszaná el ezt a változatot.

Szinte hallom, ahogy döbörög.

Az amerikai Tetovált lány főcíme

Általában nem foglalkozom nem-amerikai filmek amerikai remake-jeivel, főleg azért, mert az esetek nagy részében nagyon rosszak. De nem csak azért rosszak általában, mert sokat kivesznek az eredeti olyan tulajdonságaiból, értékeiből amik azokat jó, vagy figyelemreméltó filmmé tették. Ironikus módon amik miatt remake-re érdemesnek gondolták halivúdban az eredetit.

A Fincher-féle Tetovált lánnyal (ami ráadásul eleve könyvadaptációnak adaptációja, ráadásul eredeti svéd helyszínekre mentek forgatni, eredeti nevek meghagyásával, ami végülis jól is elsülhet) kapcsolatban sem tudok nyilatkozni, főleg azért, mert itt még be sem mutatták, tehát nem láttam a filmet. De a Trent Reznorék szintén kiválóra sikerült Led Zeppelin-feldolgozására komponált, nyomasztó hangulatú, kicsit H.R. Giger esztétikáját idéző főcím önmagában is nagyon hatásos, függetlenül attól a film milyen (lesz). Szemfülesebbeknek (akik ismerik a filmek alapjául szolgáló Milleniun-trilógiát) pláne, sok utalás el van rejtve az egész történetre, szereplőkre vonatkozóan.

Kéretik teljes képernyőn (és ha van mód, HD-ban, lenti embedben be van kapcsolva) nézni Lisbeth Salander rémálmát.

Megjegyzések:

  • Korábbi, kevésbé nyomasztó hivatalos animáció is létezik a dalhoz (filmelőzetes?).
  • főcím készítőjével készült interjúban nagyon sokat elárul a szimbolikájáról az ott látható képeknek, és hogy jött létre az egész buli. Figyelem, aki nem ismeri a teljes trilógiát inkább ne olvassa el, sokat elárul a későbbi történetből! (megj: az interjút már a blogbejegyzés megírása után, de publikálása előtt olvastam)