Metal Portishead

Nem, ezt tudtommal nem csinálta meg senki, pedig mekkora lenne.

Kitaláltam, hogy lehetne meglepően, de egyszerűen és nagyszerűen feldolgozni a Portishead egyik, még a saját életmű vonatkoztató rendszerében is a depresszívebbek közé tartozó számát. Azt, ami a Third albumot és általában az album turnéján a koncerteket zárja.

Threads.
Doom-metal változat.

Élőben az igazán hatásos, mert a végén nem keverik le az éneket, bár nekem az egész szám alatt a hideg futkosott a hátamon a koncerten.

Na, de mire is gondoltam feldolgozásnál?

A gitáralapot, amivel indul a szám picit gyorsabban játsza egy mélyebbre hangolt basszusgitár, alatta valami feszes dobalappal (bár az gyakorlatilag maradhatna is tempóállítással, persze).
Maga a gitár meg halkan, és nem ilyen hosszan bele-belenyígna ebbe, az eredeti változat szintivonósai helyett.

A refrén alatti zúzáson (I’m always so unsure…) viszont épp lassítanék, és hangyányit elnyújtanám, főleg az éneket. Nem a szavakat, inkább a köztük a szünetet. Ami megmaradna nőinek, csak nem szopránnak, és a refrénnél picit hörögni is lehet, de főleg a végén, ahol eredetiben sírós kiáltozás (I’m tired, I’m worn) van. Nem annyira durván, mint a Gallhammeres lányok, de hogy japán példánál maradjak, mondjuk ahogy a Gonin-ish énekesnője csinálja néha (nem itt, de itt is elég ijesztő hangokat tud néhol). A finálé ennek megfelelően ilyen egyszerre erős, súlyos, zúzós, másrészt valamennyire visszafogott (tehát ne például Dream Theater-i teatralizmusra és gitárvirtuózkodásra gondoljunk), dübörgő Adrian Sherwood-i dubos, picit iparizajos basszusokkal.
Gitárszólót mellőzhetjük.

Csak, hogy még jobban segítsek elképzelni, kábé mire is gondoltam: legjobban talán a Rollins Band játszaná el ezt a változatot.

Szinte hallom, ahogy döbörög.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *