Lee “Scratch” Perry + Adrian Sherwood @Sziget

Na, kénytelen voltam ellátogatni a Sziget fesztiválra – fellépett Lee “Scratch” Perry és Adrian Sherwood. Két élő legenda, dubzseni egy helyen. Legalább annyira mentem az egyik miatt, mint a másik miatt (és lényegtelen, ki az “egyik” és ki a “másik”.
Sokat nem vesztegetnék a bemutatásukra, Perry biztos benne van már a történelemkönyvekben (ha meg nem akkor pótolni a mulasztást!), ő az a volt őrült zseni, aki például a legendás (ez már ilyen bejegyzés, végén össze kell számolni hányszor szerepel ez a szó) Studio One-ban (a szintén legendás hehe:) Coxsone Doddnál összerakta a roots reggae alapjait, Marley-ék indításánál is ott volt, nomeg a tavasszal már látott Max Romeo legnagyobb slágereiben is ott a keze (valami War Ina Babylonságot nyomtak most is). És már a korai időkben, egyszerű eszközökkel (pl kismagnó) elkezdett zenével kísérletezni, és megalkotta a könnyűzenei stílusok egyik leghatalmasabbikát. Ha ezoterikus akarnék lenni, ilyesmit írnék, a dub az a zene, ami a földanya szívverésének ritmusára lüktet (és akkor Jamaica a föld köldöke:) És mindenki dubból merít manapság már a blues helyett.

Adrian Sherwood pedig a Nagy Fehér Dubmágus, a mastermind az On-U Sound mögött, aki a nyolcvanas években a házizenészeivel termékeny és előremutató elektronikus zenei és dubkísérleteket tettek, ipari, kemény dubot nyomtak, és mai valamire való zenészek közül gyakorlatilag mindenkire hatottak (és vannak akiket tevőlegesen segítettek is elindulni pályájukon, például Trent Reznort. Nine Inch Nails, valaki?).

Természetesen Perry és Sherwood dolgoztak is együtt, a nyolcvanas évek közepétől éveken át (hülyeség, amit pl a sziget ajánlóban írnak, nem csak egy albumon van rajta mindkettőjük keze nyoma, például itt a kezembenegy 1991-es Lee Perry album, és a közreműködők között több On-U-s nevet felfedez az értő szem)

A szigetes koncertre kb két perc késéssel érkeztem, mert franciák feltartottak (érdekes, különböző franciák háromszor is próbáltak az este barátkozni velem, meg piával is kínáltak a Lee Perry alatt), az öreg már akkor a színpadon nyomta. Folyamatosan fel-alá rohangált a szokásos menő, karácsonyfát megszégyenítő módon kidíszített cuccában, folyamatos füstfelhőt húzva maga után, ugyanis több meggyújtott füstölő volt a sapkájába tűzve. Nomeg persze teljesen idióta, ahogy ismerjük.
A repertoár igazi, húzós, lüktető dub volt. A ritmusszekció (és főleg a bőgős az öthúrosával) soha nem pihent, erre rákerült valamennyi gitár, szinti (a fúvoshangok pl szintetizátorral készültek), nomeg az effektek, a néhol torzuló, néhol szétesett, néhol visszhangos effektek amiket nyilván Sherwood követett el. De még hogy! Hogy a Neurománcból idézzek, a csapat “played us a mighty dub“. Végig jelen volt a jóféle dubod jellemző energia, a vibrálás (vibe), a remek flow ami lejött a színpadról.
Ráadással együtt sajnos kb egy és egy negyedórát nyomtak, de kurvára nem tűnt annyinak. Viszont bőven ezért megérte elutazni Bp-re meg drága jegyet venni. Szívesen, máskor is. Remélhetőleg még többször!

Utána betévedtem az A38 sátorba, épp hangolt egy zenekar (akkor még azt sem tudtam, kik), akik utána fergeteges koncertet adtak, de ez egy másik bejegyzés témája lesz.

update: quart-os cikket a koncertről belinkelem a bejegyzés végére, mert olyan szépen írnak ott a dubról, hogy szem nem marad szárazon olvasva, “a dub hatalma”, meg ilyenek (hogy ez a szókapcsolat nem nekem jutott eszembe… :))

update2: Lee “Scrath” Perry monológ és Adrian Sherwood interjú a fentebb említett oldalon.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.